A hang a mozgókép második dimenziója (a kép/látvány és az idő/narratíva/cselekmény mellett). Ez akkor is így volt, amikor még technikailag nem létezett szinkronhang, hiszen a mozielőadásokon vagy élőzene volt, vagy élő szövegmondás.
A mozgókép hangjait alapvetően három típusba lehet sorolni:
- beszéd (párbeszéd, monológ, narráció)
- zene
- zörej
A beszéd belső tartalmakat jelenít meg a szereplőről. Míg a kép kívülről mutatja meg az embert, a beszéd a szereplő belső, szubjektív világát tárja fel, azt, hogy mit gondol, mit érez, mit képzel el. A beszéd közvetíti az információkat, de az érzelmek is megnyilvánulnak a hangsúly, a beszéd tempója, a hanglejtés, a hangerő által. A beszéd stílusa kifejezi a szereplő lelkiállapotát, felhívja a figyelmet arra, ami a verbális információ tartalma mögött rejlik, rámutat a szereplő egyes tulajdonságaira. (mindez a színházra is érvényes)
A zenéről lentebb beszélünk részletesebben.
A zajok, zörejek általában a képpel szinkronban működnek, a képen látható folyamatok valószerű hatásának fokozását célozzák. A nemszinkron hangeffektusok közé tartoznak az atmoszférazajok (pl. eső kopogása, szél fúvása, a városi nyüzsgés hangja stb.) és a képen kívül eső zajok és zörejek (távoli repülő hangja, kutyaugatás stb.), vagyis az olyan hangok, melyeknek nem kell feltétlenül szinkronban lenniük egy-egy képen belüli mozzanattal. Különleges esetekben a hangeffektusok önálló kompozícióvá állnak össze: pl. egyes animációs filmekben.
Ez a három hangtípus a filmek túlnyomó többségében egyszerre van jelen, de előfordul, hogy egyik vagy másik hiányzik.
Például Pálfi György Hukkle című filmje szinte teljes mértékben mellőzi a párbeszédet, Fliegauf Benedek Tejút című filmjében pedig csak zörejeket használ.
Arra, hogy egy hangosfilmben hiányozzanak a zörejek, szinte alig van példa, de arra már igen, hogy egy adott jelenetben bizonyos zörejek, amelyeknek „hallatszaniuk kellene”, hiányoznak. A rendezőknek óriási játékterük van abban a tekintetben, hogy milyen típusú hangzó világot hoznak létre egy-egy jelenethez. Tarr Béla A londoni férfi című filmjében például abban a jelenetben, amikor Maloin megöli Brownt a fészerben, a rendező csak a szél és a tenger zúgását hagyta meg zörejként, de a verekedésnek és a gyilkosságnak a hangjait eltüntette. (további példa a lentebbi videóban)
Mi a redundancia?
Az nyilvánvaló, hogy a mozgókép esetében az elsődleges információforrás a kép. Filmnézés közben a hang sokkal kevésbé tudatosul bennünk, mint a képek. Lehet film hang nélkül, kép nélkül azonban nincs. Az alkotóknak minden egyes beállítás esetében el kell dönteniük, hogy a hang milyen mértékig hordozzon új információt a képhez képest, és milyen mértékig támogassa a képből folyó információt.
Ha egy képen látjuk, hogy valaki meghúzza egy pisztoly ravaszát, és halljuk a pisztoly dörrenését, vagy az ajtócsukódás hangja mellett látjuk is a becsukódó ajtót a képen, redundanciának nevezzük, vagyis a hang alátámasztja/ismétli/duplázza a képből érkező információt. Ha viszont a ravasz meghúzását nem követi dörrenés, hanem vagy teljes csend van, vagy valami oda nem illő hangot hallunk, akkor a hangsáv új információt hordoz a képhez képest, vagyis nem redundáns.
Hang, kép, történet (diegetikus, non-diegetikus hang)
Az akusztikus rendszert, vagyis a filmbéli hangokat értelmezhetjük a képi világhoz és a történethez/narratívához viszonyítva is. A vizuális rendszerhez képest az akusztikus rendszer lehet képen belüli és képen kívüli. A narratív rendszerhez képest lehet diegetikus és nem diegetikus.
A képen belüli/kívüli hang egyszerűen azt jelenti, hogy egy adott akusztikus elem forrása látszik-e a képen vagy sem. Például ha valaki a képen bekapcsol egy rádiót, és akkor szólal meg a zene, képen belüli hangról beszélünk.
A képen belüli hangok kevesebb információval egészítik ki a képet, mint a képen kívüliek. Ha látunk egy tátogó embert, és hallunk egy beszédhangot, a kettőt összekapcsoljuk (redundáns hang). Azonban ha a képben nem látjuk a beszélőt, csak a hangját halljuk, a hang ebben az esetben többletinformációt hordoz a képhez képest (nem redundáns hang).
Diegetikus hangról beszélünk, ha a hangforrás része annak a fiktív világnak, amelyet a történet megjelenít, vagyis minden hang, ami a narratíván belül van, amit a karakter hall/hallhat a filmben. A rádió képen belüli bekapcsolásának példája ilyen. A rádióból szóló zene nemcsak képen belüli, hanem diegetikus is, hiszen a rádió bekapcsolása része a történetnek.
Diegetikus hangok lehetnek: beszéd (dialógus, belső monológ), környezeti hangok (időjárás, városi vagy természeti hangok), fegyver, jármű stb.
Szerepei:
– információt hordoz (pl. a helyszínről)
– kitágítja a teret a látható határokon kívül (képen kívüli diegetikus hangok)
– a karakter állapotának/képességének bemutatása (pl. szuperhallás, sípolás, egyéb hanghatások állapottól függően)
Nem diegetikus hangról beszélünk akkor, ha a hangforrás nem része a történetnek, vagyis minden narratíván kívüli hang, amit a szereplők nem hallanak, nem reagálnak rá. Ilyennek a különféle hanghatások, a filmzene és a narráció,
Szerepei:
– mozgás/ütés felerősítése (hanghatások)
– komikus elem (hanghatások)
– érzelmek fokozása (filmzene – vezérmotívum)
– a karakter és annak fejlődésének jelzése (filmzene – vezérmotívum)
– helyszín jelzése (filmzene – vezérmotívum)
Előfordulnak átmeneti esetek is, amikor a hang ki-belép a narratívából, ezeket trans-diegetikus hangoknak nevezzük. Ilyen például, amikor a rádióból szóló zene háttérzenévé válik, vagy fordítva; amikor a háttérzenét egyszer csak énekelni kezdi a karakter; amikor a külső narrációról kiderül, hogy az egyik karakter beszél a filmből; amikor a külső narrátor kapcsolatba lép a filmbéli karakterekkel, vagy fordítva.
A diegetikus, a nem diegetikus és a trans-diegetikus hangokról az alábbi videóban láthatsz/hallhatsz példákat.
A zene szerepe (vezérmotívum, needle drop)
A filmzene a beszédhez és a hangeffektusokhoz képest függetlenebb a képi és a narratív anyagtól, legtöbbször nem része a képnek, hanem a rendező és a néző közti közvetlen kommunikáció egyik eszköze. A zene fő funkciója a képek érzelmi és dramaturgiai töltésének hangsúlyozása. Mivel a zenének az összes művészeti forma közül a legerősebb az érzelmi hatása, adott jelenetekhez vagy képekhez nagyon különböző típusú zenék használhatók attól függően, hogy mi a szándéka a rendezőnek.
A filmzenei zeneszerzők gyakran használnak vezérmotívumokat (alaptéma, leitmotif, leading motif), melyet a komolyzenéből (operából) vettek át (wagneri vezérmotívum). A vezérmotívum egy visszatérő zenei gondolat (dallam, akkordsor, ritmus vagy ezek kombinációja), amely egy adott fogalomhoz, érzéshez, eseményhez, tárgyhoz, karakterhez vagy helyhez kapcsolódik. A vezérmotívumok úgy vannak manipulálva, hogy illeszkedjenek a jelenet cselekményéhez és hangulatához, a film zenéjében számtalanszor ismétlődhetnek, variálódhatnak.
A vezérmotívumok funkciói:
1. Jelezzen valakit vagy valamit (ami jelen van a jelenetben, de nem látható a keretben). A legismertebb példa a híres kéthangú vezérmotívum a cápához az állkapcsokban, amelynek jelenlétét gyakran csak a zene sejteti.
2. Karakterfejlődés érzékeltetése. Az előbbi funkció (karakterjelzés) variálásával érzékeltethető egy karakter átalakulása/fejlődése is. Például a Csillagok háborúja első hat epizódjában megfigyelhető egy nagyon ismert zenei motívum, mely végigkíséri Anakin Skywalker és a belőle születő, Darth Vader útját/karakterfejlődését.
3. Egy fontos visszatérő érzés, érzelem jelzése. A Fel című animációban zenei vezérmotívummal erősítik meg a főhős kapcsolatát a feleségével, illetve annak elvesztését, a gyászt, a visszaemlékezést, majd később egy új kapcsolat születését.
4. Helyszín jelzése. A Gyűrűk Ura trilógiában például minden helyszínnek megvan a saját visszatérő zenei motívuma, melyet akkor is hallunk, ha a szereplők ott tartózkodnak, de még akkor is, ha csak rágondolnak.
A vezérmotívumokról példákat az alábbi videóban találsz.
Előfordul, hogy a filmrendező nem alkalmaz zeneszerzőt, vagy nem csak az adott filmhez komponált zenét használ, hanem már előzőleg ismert slágereket is. Ezt a technikát a filmes szleng „needle drop„-nak (tűejtésnek) nevezi. A kifejezést a zeneiparban használták először bakelit lemezekről digitalizált zeneszámokra.
A needle drop erősíteni tudja egy jelenet érzelmi töltetét, vagy akár ellene tud menni humoros/ironikus hatás érdekében.
Jelezni tud egy karaktert, annak fejlődését, tehát vezérmotívumként is működhet.
Megfelelően elhelyezve/időzítve katarzist idézhet elő a nézőkben.
A needle drop-ról példákat az alábbi videóban találsz.
Kapcsolódó anyagok, források:
Szabadbölcsészet – mozgóképelemzés
MIK AZOK A DIEGETIKUS ÉS NONDIEGETIKUS ELBESZÉLÉSELEMEK?
Diegetikus és nondiegetikus zene az európai filmekben
A filmhang – bűvösvölgy.hu
A hang funkicói a filmben
Vezérmotívum a zeneművészetben (Wikipédia)
Filmzene (Wikipédia)
Vezérmotívum (zenci.hu)
https://gobertpartners.com/why-are-leitmotifs-an-important-device-in-film-music
https://filmzene.net/egyeb-irasok/cikk-filmzenei-alapfogalmak